Március 26-án és 28-án egy kiállításon  és az utána szervezett tanfolyamon voltam a budapesti Textilmúzeumban.  Ez a kiállítás a Tavaszi fesztivál része az észt kesztyű története. Megjegyzés: a múzeumban április 22-ig csodaszép modern textilkárpitok is megnézhetők.
 

A megnyitón egy fiatal észt együttes az Urpatan (hegedű, nagybőgő és gitár, valamint ének) adott egy rövid kis hangversenyt, amivel igencsak nagy érdeklődéssel fordultunk az észt zenei élet felé. Színvonalas előadásával dr. Györgyi Erzsébet néprajzkutató nyitotta meg a kiállítást.

A szervezésben a Magyarországi Észt Intézet vállalt oroszlánrészt, akiknek tagjaival volt szerencsénk megismerkedni. Meglepett, hogy mindannyian fiatalok voltak, akik igen magas színvonalon végezték munkájukat.

Mit is lehet  lehet mondani a kesztyűről, pláne ha az kötött?

Az északi népeknél a kesztyű  nagy szerepet játszik. Észtországban nagy hagyománya van a kézimunkának, szövésnek, kötésnek. A kesztyűnek szinte mágikus szerepet adtak, csakúgy mint a rajtuk található mintáknak. Györgyi Erzsébet elmondta, hogy a motívumok hasonlóak a magyaréhoz pl. kakas, madár, virág stb.  Nagy szerepe volt a lányok kelengyéjében és az esküvőn a menyasszony az új családtagjainak egy-egy pár kesztyűt ajándékozott, amellyel kifejezte, hogy ő mennyire szorgalmas. A halott kezébe is adtak egy pár kesztyűt, sőt külön volt kesztyűjük azoknak, akik a koporsót vitték. A rajzok, minták mind mind külön jelentéssel bírtak. A kesztyűk többségét gyapjúfonalból kötötték norvég kötéssel (vékony fonalból!) De ezenkívül használták az un. tű csomózott "kötést" azaz az egy tűvel való kötést. Gyakran ezt a típusú kesztyűt nemezelték és hímeztek rá mintákat.

Kötött kesztyű,  mintásan kötött passzé résszel, a többi részen hímzett mintákkal	Hímzéssel díszített tűcsomózott kesztyűk. Nyers színű a gyapjú és aránylag vastag, ennek ellenére igen puha és egyáltalán nem szúrós jellegű. Mellette egy kis darabka látszik abból, amit tanultunk és az a tanfolyam tanulsága, hogy az egyszerűnek tűnő "kötést" nem is olyan egyszerű elkészíteni.

A tanfolyam két részből állt és lehetett választani. Az egyik részben a mintás kötéssel lehetett megismerkedni. Adtak tűt (1,25-ös számút) és vékony gyapjúfonalat. 80 szemre kellett kezdeni két különböző színű szállal, amelyből mindig csak az egyik színből vettünk fel egy-egy szemet. A továbbiakban a minta szerint kellett menni. Igen sűrű kötés jött létre, ami tartós és nagyon meleg kesztyűt hoz létre, ami nem nyúlik ki.
A másik rész a tűcsomózás, vagyis egy tűvel kötés már bonyolultabb volt, mivel a tű varrótű volt. Kétfajta tű van: az egyik egy nagy méretű varrótű a másik egy fából készített varrótű (almafából). Speciális csomózással kellett egy csíkot létrehozni, majd azon a másodikat és így tovább. Meg kell mondani, nem lesz ez a kedvenc kézimunkám! Aki nem tanulta gyerekkorában az bizony nehezen sajátítja el. Mindenesetre érdekes technika .
Mivel Észtországban is kezdik elfelejteni, szinte mozgalom fejlődött ki, hogy minden lány az iskolában csináljon legalább egy ilyen kesztyűt. Bemutattak egy kis könyvet, amiben leírják a technikát. Meg kell jegyezni, hogy a kiállítás anyaga az észt Nemzeti múzeum darabjaiból készített másolatokból állt össze. Ez azért is érdekes, mert így a fiatalabb nemzedék elsajátította ősei munkáit. Sőt a gyöngyös kesztyűnél már fejlesztett is!
A tanfolyamon ott volt Vidák István és Nagy Mari, két ismert népművész, akik a nemezelést gyakorolják. Ők mesélték, hogy érdekelte őket ez a technika és utána kutattak. Elsősorban az északi népeknél honosodott meg, de találták nyomait a Kaukázusban, Afrikában és Erdélyben egy kis gyimesi faluban. Ott ezt a technikát kanurás-nak hívják, a fából készített tűt pedig endrének.
Szóval érdekes volt, egy kicsit néprajz jellege is volt és kellemes volt fiatal észtekkel találkozni, akiket érdekelnek őseik tevékenysége és igyekeznek a mai kor körülményeihez igazítani.

Lőrincz Mariann
Bp., 2009. április