|
1) Augusztusban onkológiai vizsgálatra mentem. A rendelőben egy nyugdíjas régi módi doktor úr fogadott. Tetőtől talpig végigvizsgált, és mint ahogy kellene, nemcsak a test, hanem a lélek is érdekelte. Egymás után tette fel a kérdéseket: mi volt a foglalkozása, hogy alszik, mit eszik, mozog-e eleget, és így tovább. Így szóba került, hogy sokat ülök, mert foltmunkákat, azaz patchwork-t varrok. Még sohasem halott e tevékenységről, és elkezdetem magyarázni, bevezetőül férjem meghatározásával: „a foltvarró az, aki drága pénzért vesz sok szép anyagot, ezeket apró darabokra vagdossa, majd újra összevarrja.” Még mondtam ezt és azt, és megmutattam az éppen nálam levő petúniás táskám. A doktor úr szemében felcsillan a megértés: „Értem, maguk textilekből Vasarely képeket varrnak.” 2) Két éve a várban a kiállításon voltam ügyeletes. Oda jött hozzám egy hatvan év körüli erdélyi férfi; a várban sétálgatott és véletlenül tévedt be a kiállításunkra. Röviden summázta a véleményét: „Ez valami gyönyörűség, amit maguk tesznek, de a neve az egyenesen borzasztó. Hogyan lehet ilyen szép tevékenységnek ruhajavítást, sugalló elnevezést adni?” 3) Még kezdő foltvarró koromban meglátogatott New Yorkban élő, Amerikában született unokahúgom. Szerencsére jól beszél magyarul, de új hobbym nevét neki angolul mondtam. „Patchwork.”. Nem értettette. Gondoltam, hogy megint ékes angol kiejtésem a baj, leírtam papírra. Rázza a fejét: „Nem értem”. Erre előhúzok a szekrényből egy tradicionális csillagos munkát. Megmutatom. „Ja, quilt, az iskolában én is varrtam egyszer egy takarót.” 4) Az autóbuszon egy szomszédasszonyom panaszkodik, hogy már nyugdíjas, és nehezen bírja munka nélkül. Megkérdi, hogy én mivel töltöm a napjaim. „Most foltvarró vagyok. Rám bámul: „Nem is gondoltam, hogy manapság még van, aki megfoltoztatja elvásott lepedőit.” Gelencsérné Lazarovits Klári Budapest, 2006 |